Nagymama

Vég Erzsébet  2009.4.30. 22:01

Mióta vissza tudok emlékezni rá, a nagymamám mindig ősz hajú volt.

Ezzel az írással szeretnék tisztelettel adózni annak az asszonynak, apai nagymamámnak, aki már régen nincs köztünk, de még ma is hiányzik. Mióta vissza tudok emlékezni rá, a nagymamám mindig ősz hajú volt. Alacsony, erős csontozatú asszony. Ő vitt első nap az óvodába és se szó, se beszéd, „magamra hagyott”. Egy kisgyerek minden gyűlöletét és elkeseredését zúdítottam rá hazafelé menet. Aztán minden reggel ő kísért a buszhoz. Évekkel később is a kapuban várt, amikor az iskolából jöttem, még a gimnáziumi évek alatt is. Izgatottan topogott az utcán akkor is, amikor már a munkahelyemről érkeztem:

„– Jó volt? Szeretnek? Szereted a munkádat? Megérted a külföldieket?” – Efféléket kérdezett. Szeretett volna eljönni hozzám Kaposvárra a kollégiumba, Siófokra az üdülőbe, Budapestre az albérletbe. Mindig mellettem akart lenni. Részben, mert szeretett engem, részben, mert szeretett csavarogni. Sokszor terhes volt a ragaszkodása, ma pedig fáj, hogy nincs.

A nagymamám nem volt „szívbajos”. Hajnali hatkor bejött a szobámba és felébresztett, csak mert kíváncsi volt, otthon vagyok-e. Máskor kopogás nélkül rontott be, ha éppen kettesben szerettünk volna maradni a barátommal. Idős, falusi néni révén, egyedüli elfogadott kapcsolat számára a házasság volt. Egyszer azt kérdezte: „– Mikor akarnak megkérni téged? Elmehetek hozzád lakni, ha férjhez mész?”

Máskor azt tanácsolta, ne is menjek férjhez, legalább állandóan mellette leszek. Ehhez képest alig voltam mellette…

Tavasztól őszig virágoskertet varázsolt a szobámba, tudta, mennyire szeretem, ha mindig sok-sok friss virág vesz körül. Állandóan a szomszédokat járta, akik kicsit hóbortosnak nézték, de azért mindig jó szívvel adtak, hol tulipán, hol aranyesőt, hol labdarózsát.

A nagymamám agyér-elmeszesedésben szenvedett, ami az idő múlásával egyre súlyosbodott. Néha furcsa dolgokat mesélt számomra ismeretlen emberekről, de ilyenkor olyan aranyos volt! Már hetvenen felül még „cifra tutyit” kötött az unokáinak (nekünk!) és a dédunokáinak.

A nagymamám a kiskonyhában lakott, az udvar hátsó részében, az volt az ő birodalma. Egy éjjel leesett az ágyról, nem vettük észre. Bepisilt és reggelig a hideg kövön feküdt. Nagyon felfázott. Azután rohamosan romlott az állapota. Novemberben elesett, combnyaktöréssel került kórházba, hat hétig feküdt ott. Nagyon lesoványodott, sokszor összefüggéstelenül beszélt. Karácsonyra sem engedték haza, egyedül ő maradt a kórteremben. Egy aranyos nővérke feldíszített neki egy fenyőágat, én egy szentképet és gyümölcsöt raktam alá. A nővérrel karácsonyi dalokat énekeltek, de nem igazán tudta, hogy a szeretet ünnepe van. Látogatáskor először megismert, aztán azt kérdezte: „– Az Erzsikének mit vettetek karácsonyra?”

Általában szerették az ott dolgozók, mert sokat fecsegett és kedves butaságokat mondott nekik. „Kislányomnak, drága csillagomnak” szólította őket.

Nagyon örültünk, amikor végre hazajöhetett. Elhatároztuk, hogy a hazai környezettől és a finom ennivalóktól majd egykettőre meggyógyul. Evett is jól, visszatért a pirospozsgás szín az arcára. Mindig megdicsérte az ebédet. Én csak keveset találkoztam vele. Többnyire aludt, vagy nem ismert meg. Ha mégis, akkor sírni kezdett a kiszolgáltatottsága miatt. Nem volt könnyű időszak, de reménykedtünk, hogy még néhány évig köztünk lesz. Úgy adott puszit és úgy fogta a kezünket, ahogyan csak egy kicsi gyerek és egy nagyon idős, beteg ember tud ragaszkodni.

Hétfőn reggel utaztam vissza Budapestre, nem akartam felébreszteni. Hétvégén nem tudtam hazamenni, a nővérem látogatott meg. Azzal a hírrel érkezett, hogy a „dédi” jól van, ízlett neki a sóspogácsa. A nővérem másnap utazott vissza, hétfőn reggel pedig azzal hívott fel, hogy a mama meghalt. Először el sem hittem.

Azóta ezerszer megbántam minden rossz szót, amit neki mondtam. Azóta szeretném elmondani neki, mennyire szeretem, és mennyire hiányzik. Azt kívánom, bárcsak mellette lettem volna végig! Azt kívánom, csak egyetlen napot lenne még köztünk, hogy úgy figyelhessek rá, ahogy mindig is kellett volna. Egy hatalmas űr maradt utána, betölthetetlen. Nem hallom a csoszogását, a köhögését, a szuszogását. Üres az ágya, a fogason ott lóg még néhány ruhája. Azóta minden idős néniben látni vélem őt.

Mama! Remélem, odafent nagyon boldog vagy! Én idelentről küldöm szívem minden szeretetét (nem csak) Anyák napja alkalmából.

Hozzászólások

@

Küldés