Panelházi blues

Fülöp Éva  2006.7.6. 11:33

Panellakásban élek, és mostanában kezdenek bizonyos dolgok kimondottan zavarni.

Kertes házban nőttem fel, ahol a szomszédok nagyobb viták nélkül éltek egymás mellett, mi gyerekek minden nap együtt játszottunk, és ha valamelyik szülő görögdinnyével kínálta meg napközben a csemetéjét, természetes volt, hogy az egész szomszédság gyerekeinek is jutott belőle. Miután elköltöztem otthonról, élvezni kezdtem a panellakás adta előnyöket. Nem kell annyit takarítani, nem kell a kertben dolgozni, elég hazajövet után becsukni az ajtót és kész. De ahogy futnak az évek és én még mindig a panellakásban élek, kezdenek egyes dolgok kimondottan zavarni.

A szomszédokkal nincs gond, amíg nem szemetelnek a lépcsőházban, nem hangoskodnak, verekszenek, és békén hagynak minket. De az biztos, hogy valakinek pont vasárnap délben jut eszébe legalább tíz lyukat fúrni a falba. És akadnak olyanok is, akik este tízig nem szégyellik magukat fúrni-faragni-kalapálni, mert hát tízig az ember azt csinálhat, amit akar. Csak olyankor hagyják abba, amikor elmegyek utánuk, és magyarázkodni kezdek, hogy a lányom kétéves és ilyenkor már rég aludni szeretne. Sajnos, ezt nem minden esetben tudom megtenni, mert a panelházban nehéz identifikálni a zaj eredetét.

A kert híján a játszótérre járunk hintázni, homokozni. Nem csak mi járunk oda, hanem a panelházban lakó kutyák is – ők itt végzik el a dolgukat. Ezzel nem is lenne gond, ha a gazdik szépen összeszednék a kutyapiszkot. Múltkor rászóltam egy fiatal nőre, akinek a kutyája a kislányomtól pár méterre pottyantott. Nagyon érdekes volt a gazdi reakciója. Azt hiányolta, hogy sehol sincs a játszótéren elkészítve papírzacskó, amibe összeszedhetné a piszkot. És különben sem látott még senkit, aki összeszedte volna a kutyája után. -- Maga lehetne az első, aki jó példát mutat a többinek! -- kiabáltam utána, mert ő inkább elment, minthogy tovább boncolgatta volna a témát.

Különben sem vagyok szerencsés, ha valamit szóvá teszek, amikor pedig úgy érzem, jogom van hozzá. Jut eszembe – a témától kicsit eltérve -- egy másik esetem: Az egyik szupermarketben vásároltam, és mint mindenki, beálltam a hosszú sorba. (Ki tudja, miért van annyi kasszagép, hiszen szinte mindig hosszú sor kígyózik előttem, mert csak kettő üzemel?). Két „nőszemély” a kígyózó sor elejére ment a bevásárlókocsijával -- mindenki úgy gondolta, biztos a polc elején keresnek majd valamit. De nem! Ők beálltak elém a sorba, mint ha ez így lenne természetes. Persze nem álltam meg szó nélkül. A végén megkaptam, hogy „túl okos“ vagyok, amiért szólni mertem. Végül is bóknak vettem és már csak mosolyogni tudtam egyesek butaságán.

Minden napra jut egy bosszúság a panelház lakójának. Ma a lift előtt várakoztunk vagy tíz percet. Új ajtókat vittek a hatodikra -- ez rendben van. Engem az dühített föl, hogy mikor szabad lett a lift és magunkhoz hívtam, valaki olyannyira ügyes volt, hogy elhívta a liftet még mielőtt kinyújtottam volna a kezemet, hogy kinyissam az ajtót.

Lassan tíz éve élek panellakásban, és most bevallom – vágyok egy nyugodt, csendes kerti házra. Ahol csak akkor hallok fúrást vagy kopácsolást, amikor nálunk szerelnek a szakemberek, és a szomszédoknak átintegetünk a kerítésen. A gyerekek az utcán bicikliznek, vagy bújócskáznak anélkül, hogy állandóan a felnőttek felügyelet alatt lennének. És még vállalom a kertészkedést, és a sok takarítást is.

Egy olyan helyért érdemes, ahol hallgatni lehet a csöndet...!

Hozzászólások

@

Küldés