Tépelődés

Puha Andrea 2009.2.18. 9:44

Csendesen lapulok a hátsó padban, néha beleiszok a tejeskávémba.

Végigfolyik a torkomon a meleg ital, kellemesen megbizseregteti a gyomrom, elnyomva benne a kellemetlen mocorgást.

Lassan forgatom a kezemben a fornettis poharat, telefirkáltam már. Hol egy napocska nevet rám, hol virágok szökkennek szárba, s hajladoznak sudáran. A másik oldalon pedig aranyosan-ezüstösen virít egy felirat: I love you! Gyors hátraszaltót vet a gyomrom. Azonnal iszok is rá egyet.

Lángot vetnek gondolataim.

Az ember gyakran firkálgat. Kockákat, vonalakat, pálcikaembereket. Kipróbálja, hányféleképpen tudja leírni a nevét, tud-e szomorú, vidám, kacsintós arcokat rajzolni, de ha önkéntelenül is azt írja, hogy: I love you... ott már baj van!

Pedig nem vagyok szerelmes! Bizisten nem!

Gyomrom gúnyosan megugrik.

– Nyughass! – mordulok fel, s rázúdítok egy újabb kortyot.

Az azonban még mindig vigyorog. Kelletlen nyögés szakad fel a torkomból. Utálok szerelmes lenni! Eleinte persze jó. Míg rá nem jövök, hogy az vagyok.

Sóhaj. Kávé.

De mikor jön az a felismerés, mint például most...! Pedig nem is voltak tünetei! Dúlok-fúlok magamban, dacosan megfeszül a szám.

– Hogy cincog a szemtelenje! – háborodom fel gyomortájékom viselkedését tapasztalván. Persze, megint kinevet. Mik is a tünetek egyáltalán? Pillangószerű zümmögés felel odalentről.

Khm, nem, nem! Akkor sem! Nem, nem gondolok rá! Tépem szét huszadszor a képét magam előtt.

– Miért is hiányozna?! - háborodok fel újfent.
– Csak. Csak mert – sóhajtom.

És megint sóhaj.

Fáradok. Kortyolok. Elfogy a kávé. Csendesen mocorog a gyomrom, a padra könyökölök. Hatalmas felhők úsznak az égen. Beletörődöm, hogy újra s újra ugyanaz az arc bukkan fel előttem. Arra, hogy a kezem megint csak ugyanazokat a szavakat szórja a papírra: I love you, már nem is figyelek...