Tömeg

Puha Andrea 2010.4.19. 17:12

Azon gondolkoztam, miközben elhaladt mellettem pár puccba vágott fiatal, hogy unom.

Unom ez a világot. Unom, hogy a férfiak látják bennem a nőt, ám a többire nem kíváncsiak. Unom, hogy az emberek nem vállalják fel az érzelmeiket, és pókerarcot viselnek. Hogy elvárják, hogy nyílt lapokkal játsszam, de ők nem teszik. Hát kösz! Bocs emberek, de ebből nem kérek!

Mi van ma a pasikkal? Miért gondolják azt, hogy a férfi attól férfi, hogy nem mutatja ki az érzelmeit? Miért gondolják azt, hogy a nők csak a járgányra mennek és a pénzre? Hogy az elég egy kapcsolathoz? Hogy a nők a flegma dumákra vevőek? Néha, mikor egy pasi az autójával kérked, vagy nem elégedett az aktuális verdájával és menőbbre vágyik, kedvem lenne a fejéhez vágni egy széket, vagy csípősen beszólni, hogy vegyen magának egy rollert.

És mi van a nőkkel? Miért kell nekik az, hogy a férfi menő kocsiban feszítsen, és mindent fizessen? Hogy felvágjon, és vele is nagyképűen viselkedjen? Hogy úgy nézzen rá, mint egy babára, amit mutogathat? Ennyi elég lenne egy közös élethez? Egy kapcsolathoz? Kávézókban szoktam elgondolkozni az ilyen csajokon, mikor végigkóstolják a fél ital- és étlapot, hiszen úgyis a párjuk fizeti. Nekem valahogy lesülne a képemről a bőr, ha rám szórná a pénzét a párom. Van önérzetem, én is tudok fizetni, különben is jóleső érzés, hogy van saját kasszám.

Ám legyen! Zsák a foltját. Vannak nők, akiknek ilyen igényeik vannak. Vannak férfiak, akik úgy nőnek fel, hogy a férfi akkor kemény, ha nem sír. Hogy nem panaszkodik, tehát nem gyenge. Helyette elmegy órákig horgászni, autózni, nyeli az ideget, aztán játssza tovább a pókerjátékot. Hányszor volt, hogy beszélgettem valakivel, hülyéskedtünk, bolondoztunk, jól éreztük magunkat, mégis úgy éreztem, fényévekre van tőlem! Egyszerűen azért, mert nem engedte, hogy megismerjem. Soha nem panaszkodott, nem mesélt magáról, nem voltak saját gondolatai, véleménye. Olyan volt, mint egy vadidegen. Pedig szeretem, ha valakit megismerhetek. Szeretem, ha elmond magáról dolgokat. Ha nem játszik, hanem önmagát adja. Ha megfelezzük a költségeket. Ha felülünk a buszra, és úgy megyünk valahova. Ha sétálunk, nézzük a természetet és beszélgetünk. Egymásról, az emberekről, az életről.

Mi van ma az emberekkel? Miért nem figyelnek egymásra? Miért játszanak szerepet? Miért csak a pénz az első? Talán mert ilyen a világ. Fájdalmas. Csalódunk és bezárkózunk, pedig nem kellene. Saját magunkkal tolunk így ki. Eldöntjük, hogy nem nyílunk meg többé, és így megszűnünk önmagunk lenni. Kiveszik belőlünk a bizalom, később már elfelejtjük, hogyan kell megnyílni a másik előtt. Inkább rohanunk, hogy ne kelljen éreznünk. Olyanok vagyunk, mint egy hatalmas anonim tömeg. Elfelejtünk megállni, és figyelni. Pedig néha jó, mikor az ember csak áll, tájékozódik, figyel és beszívja magába a környezetet. Mondjuk, mikor megy a nagypörgő a búcsúban, és elkapod egy gyerek vidám arcát. Vagy mikor megcsillan az első tavaszi napfény a tó felszínén. És hirtelen úgy érzed, te vagy a fény, a víz.

Mi lenne, ha most megállnál? Csak egy percre. Meg mernél állni?