Túljutni a nehezén
Nagyon szép esténk volt aznap a lányommal, az uszodából hazajövet egykori és mai iskolai történetekkel traktáltuk egymást
És ez a kacarászás kitarthatott volna egészen a nappali szobáig, ha az ajtóban nem fogadott volna hamuszürke arccal a férjem. Tudtam, hogy baj van.
A két évtizede Csallóközben élő gyerekkori barátnőmről már az elmúlt hetekben érkeztek aggasztó hírek. Ilyenkor nehéz eldönteni, mi esne jobban: felhívni a családot, érdeklődni a betegnél, vagy csendben imádkozni a kétgyerekes édesanya és feleség felépüléséért. Amikor a férjem elmondta a gyászhírt, nem csak az aznapi este meghittsége törött szét, hanem az elmúlt hetek, hónapok reménye is. Vége. Negyvenkét évesen nincs tovább, nem veszi fel többé a fehér köpenyt, nem gyógyít, nem ölel, nem kérdez ki leckét, és a nevetését már 
csak felidézni lehet, mellyel betöltötte a közös gyerek és diákkori estéinket.
A gyerekkori barát távozása arra kényszerített, hogy a közösen megélt éveket elkezdjem szépen, lassan bedobozolni. Nem egyik pillanatról a másikra történtek meg ezek a dolgok bennem, egy erre a területre szakosodott orvos barátnőm több alkalommal elmondta, hogy a gyász hosszan tartó folyamat, nem szabad sürgetni, nem szabad elfojtani, megélni kell. Ezért tehát minden ellenkezés nélkül figyeltem, ahogyan szép lassan a hátukra veszik a szavakkal, képekkel, térdkarcolásokkal és meghitt beszélgetésekkel terhes kis motyójukat a hetvenes és nyolcvanas évek. Velük együtt távoztak a közösen töltött vágsellyei és deáki nyarak, osztálykirándulások, kamaszkori nagy felfedezések, bolondságok, hajnali részegségek... És elindultak oda, ahová az ember mostantól már csak úgy lép be, mint a nagyanyja tisztaszobájába. Lehajtott fejjel, nehogy beverje homlokát az alacsony szemöldökfába, csendes főhajtással, nehogy megzavarja az elhunytakat.
Élete utolsó hónapjaiban, heteiben naplót vezetett a gyerekeinek, levelet írt az édesanyjának, talán éppolyan tudatosan búcsúzott, mint amilyen az egész élete volt, mint amilyen a hite volt. Nekem pedig nem maradt más, mint még jobban összekapaszkodni az itt maradókkal.
Meglepett, hogy a a távozása után szavak nélkül is elért hozzánk, gyerekkori barátokhoz az üzenete: nem letudni kell a napokat, minden ébredést szabad megélni, annak örömével és terhével. Nincs idő ripacskodásra, felesleges színjátékra, másoknak megfelelni akarásra. Amikor futok a mezőn, vagy átölelem a lányomat, esténként felhívom telefonon az édesanyámat, és egy fárasztó nap után hosszasan nézem a fűzfa kupolája alól a csillagos eget, egy kicsit helyette, érte is teszem.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Karácsonyi adok-kapok
Ilyenkor, a karácsonyi ünnepek előtt, szép számmal elszaporodik az üzenetek, levelek száma, melyekben a segítségünket kérik.
2020.12.17. 17
Monitor
Pár évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású agymosóprogramban részesülünk.
2020.10.15.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2020.10.5. 2
Átverés vagy valóság?
Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...
2020.9.9.
Fogalomvadászat
Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?
2020.7.30.
Szétválasztott családok
Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!
2020.5.31.
Levél az Édesanyának
Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.
2020.5.2. 2 3
A változás kora
Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.
2020.4.15.
Minden rosszban van valami jó
Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.
2020.3.21.