Túljutni a nehezén

Száz Ildikó  2012.10.10. 5:00

Nagyon szép esténk volt aznap a lányommal, az uszodából hazajövet egykori és mai iskolai történetekkel traktáltuk egymást

És ez a kacarászás kitarthatott volna egészen a nappali szobáig, ha az ajtóban nem fogadott volna hamuszürke arccal a férjem. Tudtam, hogy baj van.

A két évtizede Csallóközben élő gyerekkori barátnőmről már az elmúlt hetekben érkeztek aggasztó hírek. Ilyenkor nehéz eldönteni, mi esne jobban: felhívni a családot, érdeklődni a betegnél, vagy csendben imádkozni a kétgyerekes édesanya és feleség felépüléséért. Amikor a férjem elmondta a gyászhírt, nem csak az aznapi este meghittsége törött szét, hanem az elmúlt hetek, hónapok reménye is. Vége. Negyvenkét évesen nincs tovább, nem veszi fel többé a fehér köpenyt, nem gyógyít, nem ölel, nem kérdez ki leckét, és a nevetését már csak felidézni lehet, mellyel betöltötte a közös gyerek és diákkori estéinket.

A gyerekkori barát távozása arra kényszerített, hogy a közösen megélt éveket elkezdjem szépen, lassan bedobozolni. Nem egyik pillanatról a másikra történtek meg ezek a dolgok bennem, egy erre a területre szakosodott orvos barátnőm több alkalommal elmondta, hogy a gyász hosszan tartó folyamat, nem szabad sürgetni, nem szabad elfojtani, megélni kell. Ezért tehát minden ellenkezés nélkül figyeltem, ahogyan szép lassan a hátukra veszik a szavakkal, képekkel, térdkarcolásokkal és meghitt beszélgetésekkel terhes kis motyójukat a hetvenes és nyolcvanas évek. Velük együtt távoztak a közösen töltött vágsellyei és deáki nyarak, osztálykirándulások, kamaszkori nagy felfedezések, bolondságok, hajnali részegségek... És elindultak oda, ahová az ember mostantól már csak úgy lép be, mint a nagyanyja tisztaszobájába. Lehajtott fejjel, nehogy beverje homlokát az alacsony szemöldökfába, csendes főhajtással, nehogy megzavarja az elhunytakat.

Élete utolsó hónapjaiban, heteiben naplót vezetett a gyerekeinek, levelet írt az édesanyjának, talán éppolyan tudatosan búcsúzott, mint amilyen az egész élete volt, mint amilyen a hite volt. Nekem pedig nem maradt más, mint még jobban összekapaszkodni az itt maradókkal.

Meglepett, hogy a a távozása után szavak nélkül is elért hozzánk, gyerekkori barátokhoz az üzenete: nem letudni kell a napokat, minden ébredést szabad megélni, annak örömével és terhével. Nincs idő ripacskodásra, felesleges színjátékra, másoknak megfelelni akarásra. Amikor futok a mezőn, vagy átölelem a lányomat, esténként felhívom telefonon az édesanyámat, és egy fárasztó nap után hosszasan nézem a fűzfa kupolája alól a csillagos eget, egy kicsit helyette, érte is teszem.

Hozzászólások

@

Küldés