Vedd el, amit adnak!

Révész Enikő  2006.12.2. 16:17

Kislánykoromban több tanító nénim is a „Légy szerény, mint az ibolya” kezdetű versikét írta az emlékkönyvembe.

Meg a többi kislányéba... A kisfiúk emlékkönyvébe – már ha egyáltalán volt nekik – persze nem ezt írták. Tőlük senki sem várta, hogy szinte láthatatlanok legyenek. Otthon is szerénységre neveltek. Talán túlzottan is. A cserfes, szerepelni vágyó kislányból halk szavú, visszahúzódó nagylány lett, aki alig akart bármit is elfogadni, még ha jó szívvel adták is. El nem vettem volna egynél több süteményt a vendégségben, szabadkoztam, ha akárcsak egy aprócska ajándékot is kaptam.

És valahogy megtanultam nem vágyni semmire.

Akárcsak az édesanyám, akitől, ha megkérdezzük, mit szeretne ajándékba, mindig azt mondja, hogy semmit. Meg a nagyanyám, aki miután kiszolgálta az egész családot, a tűzhely melletti sámlin ülve, a tányért a kezében tartva kanalazta a levest meg a másikfélét (persze, soha nem a legjobb falatokat, az mindig a többieknek járt). „Jó ez így nekem” – mondogatta, ha hívtuk, hogy üljön az asztalhoz.

Ha így utólag belegondolok, jó párszor én is hasonlóképpen viselkedhettem, mint a nagyanyám. Például az ékszerboltban éppúgy csodálkoztak az eladólányok, amikor kijelentettem az első komoly barátomnak, aki becincált oda, hogy én semmilyen arany ékszert nem szeretnék, mint ahogy én csodálkoztam kislánykoromban, hogy miért nem ül a nagymama a konyhaasztalhoz. Persze, aztán vett nekem a barátom aranygyűrűt, de nélkülem.

Amikor külföldi ösztöndíjat kapott, és meglátogattam őt Angliában, egy nagyon elegáns étterembe invitált. Mondtam neki, hogy inkább spóroljon, nem szeretném, ha ilyen drága helyre hívna meg. Minden bizonnyal nem értékelte a mártíromságomat, mert miután hazajöttem, elment abba az étterembe – egy csoporttársnőjét hívta meg, aki aztán nem szégyellett elfogadni semmilyen ajándékot.

A legutóbbi barátomtól viszont még nagyobb leckét kaptam. Baráti társasággal egy tengerparti nyaralásra készült, és engem is szeretett volna befizetni. De ezt nem fogadtam el. És mivel a kirándulás annyi pénzbe került, amennyit én magam abban a pillanatban nehezen tudtam volna kifizetni, azt javasoltam, ha annyira szeretne elmenni, menjen el nélkülem, a barátokkal. Ő sem értékelte, hogy nem pályáztam a pénzére. Helyettem az exbarátnőjét vitte el kirándulni…

De még egyszer nem esem ebbe a hibába, és megfogadom bölcs barátnőm tanácsát: igenis hagyom magam minden lelkiismeret-furdalás nélkül kényeztetni!

Hiszen a férfi számára – ha már egymást választottuk – öröm, ha vele töltök egy kellemes estét, vagy akár két izgalmas hetet, nem?

Hozzászólások

@

Küldés