Volt (van) egy fiú

Madarász Ildikó  2012.11.27. 5:24

Volt egy fiú az életemben. Persze nem „úgy” volt, hanem kaptárlakók voltunk egy cégóriás első emeletén.

Két éve ismerem őt. Nagy alakváltó. Nagy imitátor. Nagy inspiráló.
Sokáig nem tudtam ki is ő. Csak elcsoszogott mellettem a folyosó jobb oldalán a strandpapucsában. Hogy tudott csoszogni! Kövérkés fiú volt, pirospozsgás arccal, pirosra festett, tüsi hajjal. Jelenség volt a javából!
Mosolyra fakasztó, polgárpukkasztó, hanyag hányavetisége sütötte a bőrömet.

Aztán elkezdett köszönni csoszogás közben. Már oda jutott a kapcsolatunk, hogy a nevemen szólított: Szia Ildikóóó! Az ó betűt magasan felhúzta, és hosszan ejtette. Mintha folyton folytatni akarta volna a „diskurzus”. De nem, megmaradtunk a köszönésbe fojtott társalgás szintjén.
Az idő telt és a fiú változott.
Elkezdtek olvadni róla a kilók, elkezdett olvadni köztünk a távolság. Már váltottunk pár szót a konyhában. Persze minden párbeszéd kezdeményezés a dicséretemmel és csodálatommal kezdődött, fogyására vonatkozólag.
Már huszonöt kilót fogyott a fiú, amikor leültem a konyhába mellé, a barátnői közé – erről majd még később – és beszélgettünk. Persze semleges témákról, felületes ügyekről, de legalább már diskuráltunk. Aztán valahogy úgy éreztem, nem őszinte velem. Hogy talán kinevet a hátam mögött a barátnőivel, a kollégáival, a kollégáimmal.

Aztán már tudtam is. Fájt!

Persze sohasem konfrontálódtunk nyíltan. Miért is? Nekem nem volt semmi bajom vele, nekem nem volt semmi dolgom vele, nem is ismertem – csak megismerni akartam.
Nyegleségét betudtam fiatal éveinek. Szinte a fiam lehetne. Néha úgy is éreztem. De mégsem tudtam rá soha haragudni.

Ő az az ember, aki a rossz hírt is úgy tudja közölni, hogy közben jó fiú maradjon. Erre kevesen képesek. Ezt is csodáltam benne.

Nem tudom miért, de valahogy akartam, hogy megismerjen. Engem! Nem akinek látszom, nem annak, akinek mondanak, állítanak, lefestenek, hanem ENGEM ismerjen meg.
Valamiért fontosnak tartottam. Beszéltem magamról. Persze, nem mindig láttam az érdeklődést a szemében, de csak nem hagytam abba.

Tudtam, hogy szeret nők társaságában lenni. Nem is láttam másban. Hölgykoszorú vette és veszi körül minden nap. Ugyanúgy megtalálja a hangot az ötvenéves háziasszonnyal, mint a huszonéves fruskákkal. Érdekli a főzés, a gyereknevelés, és persze ő tudja a legjobban a tuti turkálók fellelő helyét. Tanácsot oszt a táplálkozás terén, a kondigép használatáról, és mindenkihez van, volt egy kedves szava.

Volt (van) benne valami: a közelében állampolgári immunerősítés történik, amit szerintem nem csak én érzek. Bizonyíték rá a nők hada a környezetében. Mintha a lelke közvagyon lenne, amiből mindenkinek jár, és mindenki el is veszi, ha Vili (a fiú) hagyja. És Vili mindig hagyja!
Egyik nap mélyen elgondolkodtam rajta.
Vili feneketlen kút, ami soha nem kíván utántöltést? Van-e, aki töltögeti alkalmanként ürült kútját? Vagy csak az eső?
A barátnőit mind ismertük, de a külön barátnőt, sohasem.

És jött a fordulat!

Vili egyik nap úgy döntött, hogy nem száll le a megszokott megállóban, hanem ülve marad és megy tovább. Tovább és tovább! Meg sem állt Ausztriáig.
Mégis csak kiürült a kút? Új töltést igényel? Belénk fáradt Vili? A sok rázúdított bajjal, a sok ostoba pletykával, az elismerést mellőző főnökökkel? Vili itthagyta a kaptárt. Hiányozni fog! Érzem.

Volt (van) benne valami, amitől mindig jó kedvem támadt. Volt (van) benne valami, amitől mindenkinek megnyílik a lelke. Napsugár volt ködös időben.

Vili tegnap sütivel állított be, kis papírtálcán.
Három szeletből állt a kínálat. Kettőt a kolléganői sütöttek neki, egyet ő ügyeskedett (valami kekszes összerakottas, olyan igazi férfias süti, amit nem kell sütni, csak hűteni, alias nálunk: hütemény).

Azt mondta, hogy mindenkinek hozott..., aki számít. És letette elém a papírtálcát.
Az én kutamat megint feltöltötte. Repdesett a lelkem.
Tehát számítok, számítottam!

Olyan bizsergető érzés volt, mint mikor csiklandozza valami a testem, de még kellemes, nem húzódom el.

Vili ma van itt utoljára.

Ma többször benézett, pólót hozott, hogy írjuk alá. Szerintem neki is nehéz a búcsúzás.
Egész nap útravalón gondolkodtam. Útravalón, amit a fiamnak is adnék, mikor elhagyja az otthont, és messze indul.
Kívánom neki, hogy mindig tudja, mit kell kívánnia. Magának! Nem másoknak, hanem végre magának is.

Kívánom, hogy igaz társra találjon, hogy elismerést szerezzen, hogy merjen egyszer magáról beszélni.

Hisz azt hiszem, nem is ismertem.

Olyan ügyesen sáfárkodott mindenki életének meghallgatásán, hogy elfelejtettük az övéről kérdezni...

Hozzászólások

@

Küldés